Ezt a mesét azért szeretjük, mert gyönyörűen fejezi ki azt az érzést, ami a SZIA Műhely kapcsán keletkezik.

Szabadság, kreativitás, a hétköznapiságból való kilépés.

Rómában egy reggel a 75-ös trolibusz, miután elindult a végállomásról, nem robogott végig megszokott útvonalán, hanem elkanyarodott, kifelé tartott a városból, s néhány perc múlva már szabad mezőkön futkározott, akár egy vakációzó nyúl. Az utasok valamennyien újságot olvastak, még azok is, akiknél nem volt lap, mert ők a szomszédjuk válla fölött átpislogva böngészték a híreket. Egy utas lapozás közben felpillantott, kinézett az ablakon, s máris kiáltozni kezdett:

– Kalauz, mi történik itt?! Hallatlan! Abszurdum!

A többi utas is felnézett az újságjából, és tiltakozó kiáltásaik viharos kórussá dagadtak:

– Mi ez, vidékre megyünk?

– Mit művel ez a vezető?

– Megőrült, ártalmatlanná kell tenni!

– Micsoda közlekedés!

– Tíz perc múlva kilenc! – kiáltotta egy ügyvéd. – Pont kilenckor a bíróságon kell lennem. Ha elmarasztalnak, beperelem a vállalatot.

A kalauz és a vezető igyekezett helytállni az ostrom közepette. Kijelentették, hogy ők nem tehetnek semmiről, a trolibusz nem engedelmeskedik nekik, s a saját feje után megy. S valóban, ebben a pillanatban a trolibusz már le is tért az útról, és egy üde, illatos erdőcske szélén lefékezett.

– Nini, kis ciklámenek! – ujjongott fel egy nő.

– Ez igazán a legalkalmasabb pillanat a ciklámenekkel való foglakozásra! – döfött feléje az ügyvéd.

– Nem érdekel! – jelentette ki a nő. – Legfeljebb késve érkezem a minisztériumba, és megmossák a fejemet. Most már igazán mindegy, s ha már itt vagyok, cikláment akarok szedni. Legalább tíz éve nem szedtem.

Leszállt a trolibuszról, nyitott szájjal mélyen beszívta ennek a különös reggelnek a levegőjét, és nekiállt ciklámencsokrot szedni. S mivel úgy látszott, hogy a trolibusznak esze ágában sincs elindulni, még kevésbé visszafordulni, egyik utas a másik után szállt le, hogy kinyújtóztassa a derekát, vagy elszívjon egy cigarettát, s közben a bosszúságuk úgy szétfoszlott, mint köd a napsütésben. Egyikük letépett egy margarétát, s a gomblyukába tűzte, másikuk egy szem éretlen epret fedezett fel, és kijelentette:

– Én vettem észre! Megjelölöm a névjegyemmel, s ha megérett, eljövök és leszedem, de jaj lesz, ha nem találom meg.

Csakugyan ki is vett a tárcájából egy névjegyet, és egy ágacskára szúrva odatűzte az eper mellé. A névjegyen ez állt: Dr. Stempli Giulio. A Közoktatásügyi Minisztérium két hivatalnoka zsebre vágta az újságját, és futballozni kezdett. Valahányszor a labdába rúgtak, ezt harsogták:

– Mindent bele!

Vagyis: mintha kicserélték volna őket, s nem lennének azonosak azokkal az utasokkal, aki egy perce még meg akarták lincselni a trolibusz személyzetét. Közben azok is megosztoztak egy karaj rántottás kenyéren, és pikniket rögtönöztek a füvön.

– Vigyázat! – kiáltott fel hirtelen az ügyvéd.

A trolibusz ugyanis megrázkódott, és lassan gördülve magától megindult visszafelé. Alig volt idejük felugrálni, utolsónak a ciklámenes hölgy maradt.

– Nem ér a nevem! – tiltakozott. – Éppen most kezdtem jól érezni magam!

– Hány óra lehet? – kérdezte valaki.

– Jaj, ki tudja, milyen késő van már.

Mindannyian a csuklójukra pillantottak. Óriási meglepetés: minden óra tíz perc múlva kilencet mutatott. Kiderült, hogy a kis kirándulás alatt az óramutatók meg sem mozdultak. Ajándék időt kaptak, egy külön szabadságot, mint valami váratlan, kedves meglepetést.

– Ez lehetetlen! – hitetlenkedett a ciklámenes hölgy, miközben a trolibusz már a megszokott útvonalán robogott a város szíve felé. Mindenki ámuldozott. S amikor az újságjukra pillantottak, a lap tetején meglátták az aznapi dátumot: „március 21.” A tavasz első napja, amelyen minden lehetséges.

(Sziráky Judit fordítása)

Az Alternatív Pedagógusképző Műhely (APM) 1991-ben alakult. Békési Ágnes és Czike Bernadett alapították kettős céllal.

Az egyik az akkor alakuló alternatív iskolák összefogása és szakmai műhelyének megteremtése volt. A másik a pedagógusképzés gyökeres reformja. Az alternatív iskolák közötti párbeszéd heti egy alkalommal zajlott, évekig „őszintén, komolyan” vitatták meg a közös problémákat, továbbhaladási irányokat. Minden jelentős alternatív iskola képviseltette magát, legtöbbjük éppen szakmai vezetője által.

A beszélgetések jó kapcsolatot alapoztak meg az iskolák között, a pedagógusok megismerték egymást, és – többek között ennek köszönhetően is – később, a szűkülő piac korában sem váltak versenyző ellenfelekké.

A beszélgetéseken a következő iskolák vettek rendszeresen részt:

Alternatív Közgazdasági Gimnázium, Belváros Tanoda, Burattino Iskola, Carl Rogers Személyközpontú Iskola, Gyermekek Háza, Humanisztikus Kooperatív Tanulás (HKT, Benda József iskolája), Kincskereső Iskola (Winkler Márta), Közgazdasági Politechnikum, Lauder Javne Zsidó Közösségi Iskola, Novus Gimnázium, Waldorf Iskola.

Híres emberek, akik nálunk tanítottak:

Balassa Péter, Csepeli György, Donáth László, Heller Ágnes, Nádas Péter, Ranschburg Jenő, Szelényi Iván, Popper Péter, Szendrei Júlianna, Vekerdy Tamás, Várhegyi György.